SEGÉLYKIÁLTÁS

MEGRENDÍTŐ TÖRTÉNET EGY KISFIÚRÓL

Egy olyan dokumentumot tárok önök elé, mely oly mélyen megérintette lelkemet, hogy heteken keresztül nem tudtam átlépni rajta. Ez az igaz történet 2000. júliusában történt meg velem.

A felnőtt társadalom bizonyára egy kicsit hitetlenkedni fog a történeten, de el kell mondanom, hogy van ilyen sors nagyon sok, csak nem tudnak róla.

A történet főszereplője István 11 éves. Ő, egy eldugott alföldi falucskában él, amely csak pár száz lelket számol. A kisfiút Pilis mellett ismertem meg egy véletlen folytán. A Rónához szokott embernek egy varázslat a hegyvidék. A nagyon lelkes és gyermekszerető tanár bácsijuk, akit Lajosnak hívnak évek óta rendszeresen, nyaralni viszi a kis maroknyi gyermek csapatot, akkor, éppen a Pilist látogatták meg három napra.

Férjem, többek között, térbeli szabályos testek szerkesztésével foglalkozik, mely kiválóan fejleszti a gyermekek térlátását. Úgy gondoltuk, hogy megkeressük a táborozó gyerekeket, és felajánljuk, hogy megtanítjuk nekik, amit mi már jól tudunk. Így is történt. Nagy örömünkre, olyan aktívan vettek részt a munkában a srácok, hogy jó volt velük dolgozni. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a kicsik pillanatok alatt befogadták az új információt és szebbnél szebb testeket készítettek.

A munka befejeztével, még váltottunk néhány szót a nevelőkkel, amikor odajött hozzám két kisfiú. Ragyogó, csillogó szemükkel rám néztek, és azt mondták nekem:

- Szeretnénk magával beszélni, de csak úgy hogy hárman legyünk, és más ne hallja.

- Mondtam nekik, hogy ennek semmi akadálya nincsen, gyertek, menjük ki az udvarra, ott biztos nem fogják meghallani, amiről beszélgetni fogunk.

Kimentünk. Az udvaron már teljesen sötét volt, mert az alkotás közben ránk esteledett. A csillagok, mint milliónyi szentjánosbogár lenne az égen úgy világítottak. Megkérdeztem tőlük:

- Miben segíthetek? Mi a gondotok?

Először István kezdett beszélni. A következőket mondta: - Milyen jó magának, hogy már felnőtt. Magának biztosan mindig elhiszik, amit mond, és nem nézik bolondnak! Én már nem beszélhetek senkivel. El kellett hallgatnom és ez így nagyon, de nagyon nehéz nekem!

Mire éppen megkérdeztem volna Istvánt, hogy mi a baj, megszólalt legjobb barátja és sorstársa Szebi is:

- Látod őket, Pityu? Most is itt vannak!- Pityu válaszolta: Persze, hogy látom, hogyne látnám Szebi! Így nevezte barátját, Pityu. Mindig látom őket, ha jönnek!

Azt kell mondanom, hogy úgy néztem a két fiúra, mint borjú az újkapura. A döbbenettől megszólalni sem tudtam egy pár pillanatig, mikor éppen elkezdtem volna beszélni, akkor Lajos tanár bácsi behívta a gyerekeket, mert elérkezett az esti takarodó ideje. Későre járt. Sietve el kellett búcsúznom tőlük, de még mielőtt elindultak volna Pityu annyit mondott röviden:

-Mindent megírok, soha ne felejtsen el, és segítsen nekünk, kérem!

A történtek után, próbáltam mindenfélét kitalálni arról, hogy valójában mi is lehetett a két fiúcska problémája, de soha nem mertem volna, még álmomban sem gondolni, ami egy, két héttel későbbi levélben, le volt írva. Szó szerint, úgy ahogy van, közre adom most a levél tartalmát, okulásul és elgondolkodtatásnak szánva, hogy a ma sokat szidott világban, amely megpróbál mindent elferdítve tálalni, az épelméjű embereket, bolondnak és nevetségesnek bélyegezni, és mindent, ami nem földi eredetű, letagadni, hogyan szenved két kisfiú, akik végtelenül jó barátok az Alföld egy eldugott kis falucskájában messze minden nagyvárostól és urbanizációtól.

A levél:

A világmindenség megteremtése előtt élt Isten. Ő teremtette meg a világmindenséget. De a bolygókat harmóniába rendezte! Ez egy olyan egyensúly, hogy minden bolygó egy erőt jelent. Ez együtt egy olyan erő, hogy mindenen túltesz.

Mielőtt az embereket a földre teremtette volna, egy felsőbbrendű lényeket teremtett.

Ezek választják ki napjainkban azokat az embereket, akik mások, mint a többiek.

Elsőnek elvisznek és egy megfigyelő csippet ültetnek belé. Általában ezt az esemény ki is törlik az agyból. De képek megmaradhatnak, és életedben figyelnek. És később megint elvisznek és megtanítanak mindenre, erővel áldják meg, egy gyógyító erővel, de figyelmeztetik, hogy ne használják rosszra.

És egyszer szükség lesz ránk, ez egy küldetés.

Az ufonauták ezek egy felsőbbrendű lények,

Isten, tudással áldotta meg őket ezek választják ki az olyan embereket, gyerekeket, akik többet tudnak, mint az átlagemberek. Ez nem azt jelenti, hogy a tanulmányi anyagot tudják, hanem azt, ami körülveszi, tudja mi a jó és mi a rossz, azt is tudja mi jön és mi volt. Az ufonauták megtanítanak mindenre, mi minek a jelentése, hogyan tudnak alakot váltani, hogyan kell érintéssel gyógyítani! Minden ilyen embernek van egy őrzője, aki megvédi, segíti, tanítja.

És kinyitják a harmadik szemét, ezzel olyan terheket adnak a nyakába, hogy mi ez a teher?

Meglátja a jövőt és a múltat.

Ez, mert ilyen nehéz teher erre alig lehet felkészülni!!!

Akár a Magad vagy a barátod halálát is megláthatod, de ez nem azt jelenti, hogy egy felnőtt felkészültebb, mint egy gyerek.

Sok esetben a gyerek jobban bírja a terhelést, mint a felnőtt, mert nincs egy olyan barát, vagy társ, aki megérti őt.

Nehogy azt higgyétek, hogy egy életen át ezt bírni lehet, hogy csak elhallgatod, mert egy idő után beleőrülsz.

Nem, muszáj ezt kibeszélni, hanem lehet ezt ÖNKONTROLLAL szabályozni.

Vagy ha nincs más, azt teszed amit ÉN, mert én Szebinek elmondom, de néha látok olyat is, amit inkább nem mondok el neki, hanem KIMEGYEK A CSURGÓHOZ

ÉS OTT TORKOMSZAKADTÁBÓL KIABÁLOK, VAGY MAGAMBA FOLYTOM ÉS KÖNNYEKKEL, A LELKEMBŐL ELMÚLATOM A FÁJDALMAT.

Énszerintem Szebi is ezt csinálja, mert ő és én lelki egyensúlyban vagyunk!!!!, mint a bolygók.

START LAP: