24.

A Szabadság útja

A szabadság útján akarunk járni, a szabadság, vagyis a szabad állapot felé akarunk közeledni. Bármely filozófia alapvető feladata: híveit a szabadság felé vezetni alkalmas és megfelelő tanácsok, elvek és stratégiák megadásával.

A szubjektum, a lélek szabadságra vágyik, de szeretné, ha a jelenben valósíthatná meg ezt az eszményt. A (világi) jelen a tagadás, s egyben a valóság világa, melyen a szellemnek úrrá kell lennie, az önmagát megélni és átélni akaró léleknek a jelen fölé kell emelkednie. Az autentikus jelenhez való viszony csakis a jelenfölöttiségben valósulhat meg. De mi van a jelen fölött? A számunkra transzcendensnek mutatkozó örökkévalóság, mely a jelen átellenes pontja az időben, a múlt-jelen-jövő időegyenesének ideális pontja. A véges létező számára az örökkévalóság a tiszta idealitás, eszményiség, mely a múlton keresztül a jövőbe, vagyis önmaga felől önmaga felé törve a jelenben megvalósulni igyekszik. Az örökkévalóság minden stratégia és törekvés végső vonatkozási pontja, az időben felfogott Világcél és Világcentrum. A jelenfölöttiségben pedig éppen a transzcendens Örökkévalóság jelenik meg, hiszen magának a jelenfölöttiségnek a lényege: a transzcendens jelenlét. Mit is jelent ez? A jelenlét a köznapi jelenbenlevés, míg a transzcendencia, vagyis az idealitásban-levés az autentikus egzisztenciának felel meg. A kettő egysége a transzcendens jelenlét, melynek ügyessége a zsenialitás, köznapi értékelése pedig a presztízs, mely lényegében megcsodált tekintély.

Minden igaz törekvés végső célja: az Örökkévalóság a jelenben mint jelenfölöttiség nyilvánul meg. Az igaz önmegvalósítás tehát transzcendens jelenlétre törekszik, a konkrét általánosságra. Ez egyben minden stratégiának is a lényege, s legfőbb elve. Az olyan stratégia, mely valamiképpen nincs a valóságos jelenben, mely tehát csakis elvont, az nem küzdőképes, mivel az ellenfél is mindig a jelenben van, s mindig konkrét, mégha nem is tudjuk kilétét. Semmilyen stratégia nem hagyhatja számításán kívül az ellenfélre való aktív koncentrálást, s általában a partnerekre, s az őket körülvevő környezetre, vagyis a szituációra való koncentrálást. A küzdelem mindig is a jelenben van: De ha a küzdelemnek nincs ideális és transzcendens célja, akkor az csak marakodás. A küzdelem, a harc tehát az igazi jelenfölöttiség és transzcendens jelenlét. A küzdőnek úrrá kell lennie az őt körülvevő helyzeten, s ez az úrságért való küzdés megköveteli a rugalmas gondolati átmenetet a legegyedibbtől a legáltalánosabbig. A küzdelem során a küzdő gondolata bejárja az egész konceptuális totalitást: egy pillanatig a célon: az örökkévalóságon ábrándozik, majd törés nélkül áttér a következő pillanatban a konkrét küzdelemre és annak eszközeire.

A szabadság az akarat tárgya és belső tartalma: mint cél stratégiát követel meg. A szabadság fogalma kezdeti fokon magában rejti a választás lehetőségét több alternatíva között (választási szabadság). A szabadságot megvalósító stratégia azonban éppen a helyes és autentikus választásokat határozza meg. Ilyen értelemben a stratégia a célhoz-jutást biztosító választás-sorozat, illetve annak leírása.

Maga a cél kivetítődik a világba mint világcél. Az elérhetetlen abszolút céllal szemben a Világcél már elérhető és megvalósítható. A Világcél a legfőbb egyedi cél, mely nem más, mint a világfolyamat (elérhető) célja és végső értelme. A Világcél nem más, mint a teremtés világnapjaiból álló Világév végén elkövetkezendő Szent Világkarácsony, mely Isten végső és tökéletes győzelme lesz a Nagy Fantom: a Sátán fölött. Ott mindenki jelen lesz, aki valaha is élt a világban. Szeretet és békesség lesz akkor minden lény között, s e szeretettel eltelve fogunk majd belépni Isten szent templomába, elnyervén ezzel az Örök Szabadságot és az Istennel való Örök Egységet.

A legfőbb küzdő maga Isvara. Ő a legfelső lélek, a Makrokozmosz ura, ki minden egyes világnappal újraszületik a Végső Újjászületés reményében. Isten egyéni célja maga a Világcél, melynek tökéletes beteljesülése a szent mahaparinirvána, minden lénynek örök megszabadulása. Csak a mahaparinirvána a tökéletes megszabadulás, mely csak Isvara transzmutációja révén lehetséges. S mivel tökéletesen senki sem szabadulhat meg előbb Istennél, ezért e világ (véges formájú) lényei a Világkarácsony beköszöntése előtt csak az egyéni megszabadulást: a parinirvánát érhetik el. Világmegváltás nélkül nincs tökéletes önmegváltás. Ezért lép vissza a parinirvána küszöbéről a Bódhiszattva, mivel ő tudja, hogy az igazi nirvána csak a közös megszabadulás, a mahaparinirvána lehet, mely az örök parinirvánában levő Isten és az általa uralt világfolyamat végső célja.

Isvara tehát szüntelenül megújul. E megújulásban azonban állandóan önmagánál marad, változása tehát minden szempontból és tökéletesen autentikus. E változás ennélfogva már nem a dialektika változása, de még nem is a Transzcendencia abszolút nyugalma. Isvara léte tehát nyugalmas változás, mely teljes mértékben a Célra, az abszolút nyugalomra irányul, de realitás szerint nem azonos azzal. Az Isvara maga az Út. A Cél a világban mint önmagához vezető út jelenik meg, a cél a létező számára tehát maga az útonlét, a Taoval való esszenciális egyesülés. A Tao pedig nem más, mint az Isvara, aki kibontja önmagából a Brahmant, vagy a Brahman, mely Isvaraként egyre jobban tételeződik a világban. A létező számára tehát az útonlét a fontos, s az ösvények, az egyes lények számára járható utacskák magához a legfőbb úthoz, a Taohoz vezetnek. Aki tehát végigjárja a maga ösvényét, eljut a Taohoz, mint főúthoz, vagy a legfőbb létáramhoz. Mint véges lény kis patakként vagy folyóként beleömlik a hatalmas folyamba, vagyis a fejlődésben lévő Isvarába. Az Isvara pedig mint folyam belefolyik a maga Óceánjába, a Brahmanba.

Nem annyira az a fontos tehát hogy hol vagy az úton, hanem az, hogy merre tartasz. Az útonlét, a Brahmanra (az Istenre) irányulás a fontos. A véges (külső formájú) létezők számára tehát a cél a főútra való kijutás. Mint partikuláris lénynek konkrét (közelebbi) célja a bódhiszattvává-válás lehet, s ez a cél egy ösvényen-járásban realizálódik, mely ösvény úgy vezet a főúthoz, amiként a patak ömlik az óceánba ömlő folyamba. A helyes ösvényen-járás következménye lesz az útonjárás. A partikuláris lény, ha végigjárta ösvényét a dialektikus lét forgatagában, eljut a parinirvánába, eggyéválik Isvarával, s ezentúl Isvaraként folytatja útját a Végső Cél: a transzcendens nyugalom, a Brahman teljes megvalósítása felé. De e végső cél felé végig maga a Cél mozgatja, mely transzcendensen jelen van a létezőkben, s általa mint Mozdulatlan Mozgató által mozognak.