|
Ha van valami, ami nagyon érdekes a
21. századunk elején, az nem más, mint a gravitációs hullámok kutatása. Ha
valaki ebben eredményeket ér el, az lehetővé teszi egy merőben új
csillagászati megfigyelési módszer kialakítását, és valami olyant ad át az
emberiségnek, amire nem volt példa az elmúlt száz évben. Nagy szeretettel
figyelem ezt a kutatást, mert én magam is intenzíven kutatok ebben az
irányban, és az a mérőfej, amivel jelenleg mérek 20 évvel ezelőtt készült,
és miután már eléggé meggyötört állapotban van, időnként már makacskodik is
egy kicsit. De azért még mindig mér, és már eddig is olyan sok hasznos
adattal szolgált, hogy amikor véglegesen el kell búcsúznunk tőle, díszhelyen
fogom kiállítani a laboromban.
Először is leszögezem. Én úgy
gondolom, hogy igenis van éter, és ez nem más, mint egy non-Hertz
hullámközeg, amit a világegyetem összes tér és fénykvantuma, és minden
létező anyagi részecskéje áraszt magából, közeg, de nem anyagi, és
jellegében téridő jellegű, vagyis mindenen áthatolnak a hullámai. Teljesen
áthatolnak, úgy, hogy eközben egy parányi sem nyelődik el belőlük.
De mi is lényegében a gravitációs hullám? Egy bizonyos: Semmi abból, amit
eddig felfedeztünk, mert azok csak ennek következményei. Az
elektromágneses hullámok felismerése valóban nagy felfedezés volt, de annak
a keltéséhez elektromosan töltött részecskék kellenek, proton vagy elektron,
és ezért a fény nem tud ilyen hullámokat generálni. Közhiedelem, de nem tud.
A fény egy speciális másodfajú térkvantum, és semmiféle köze sincsen sem a
mágneses, sem az elektromos hullámokhoz. Vannak ilyenek hullámok, de a fény
nem tartozik ezek közé. Ez a kijelentésem komoly ellenérzéseket fog
kiváltani a dogmatikusabb lelkekből, de ez mégis egészen biztos. Ez talán
rossz hírnek tűnhet, de nem az. A fény kikerül az elektromágneses hullámok
köréből, de térhullámaival újabb kutatások tárgyává fog válni. Mert azt már
sokszor hallottam, hogy az anyag kettős természetű, de valahogy sehol sem
akadtam rá, hogy amikor hullám, akkor éppen milyen hullámról kell
beszélnünk. Pedig ez a lényeg. Nos, ezek a soha nem definiált hullámok a
keresett gravitációs hullámok. Ezeket kell lemérnünk, és amennyiben ez
lehetséges, ezek segítségével kell valahogyan képet alkotnunk. Ez a kép nem
a fény által ideszállított információt fogja megjeleníteni, és nem lesz
igazán összehasonlítható a rádiótávcsövek képeivel sem, mert ezek az újfajta
hullámok jellegükben egészen mások, mint az eddig az emberiség által
megismert jelenségek. Egy gravitációs távcsőbe nem lehet belekukucskálni,
ugyanúgy, mint ahogyan egy rádiótávcsőbe se, mert mindkettő egyfajta
letapogatással alkot képet, amit egy számítógép alakít az ember számára is
emészthető álszínes képpé. A különböző irányokból érkező egymástól eltérő
rádió vagy gravitációs zajok alakíthatók így egyfajta képpé.
Miben tér el a két megfigyelés?
A rádióhullámok természetéről sokkal több megfigyelés és mérési eredmény áll
már rendelkezésre, hiszen Maxwell 120 évvel ezelőtt már rádióátvitelt hozott
létre, és Marconi 1901-ben már áthidalta vele az Atlanti-óceánt, és először
használta erre a Morse kódrendszert. A rádiócsillagászat alapvetően mást
céloz meg, mert arra kíváncsi, hogy az Univerzum mélységeiből milyen
rádiózajok érkeznek az irányérzékeny műszerbe. Erre van az a hatalmas
parabolaantenna, amelynek fókuszpontjában egy mérőfej van elhelyezve, ami a
világűrből érkező jeleket a feldolgozó rendszer számára előállítja. Ezek
között olyan jelek is vannak, amelyek a Földről származnak, és olyanok is,
amit a csillagok, és a galaxisok hoztak létre, és persze olyanra is
vadásznak, amit valamilyen idegen civilizáció állított elő. Ennek jellegéből
következtetni lehet a források milyenségére, tulajdonságaira, de mondjuk el
lehet csípni egy idegen rádió vagy TV állomás jeleit is. Ezt keresi a SETI
program.
A rádióhullámok sokkal hosszabb hullámhosszúak, mint a fény, és ezért sokkal
nagyobb érzékelő eszközöket is kell építeni megfigyelésük során. A
legnagyobbak már egy egész völgyet elfoglalnak. Több mint 300 méter átmérőjű
építmény is készült erre a célra Areciboban. De a fénynek, és a
rádióhullámoknak is van egy komoly baja. Javarészt elnyelődnek, vagy
visszaverődnek az anyag felszínén, de még ennél is nagyobb baj az „csak”
fénysebességgel terjednek. Ez „baj” egyúttal azt is jelenti, hogy a
rettenetesen nagy tömegű objektumokat, a „fekete lyukakat” a fény már nem is
tudja elhagyni. Azért vannak különféle csillagászati és rádióasztronómiai
módszerek arra, hogy mégis megtudjunk róluk ezt azt. Éppen ezt segítette elő
a világegyetem optikai megfigyelésén túl a további hullámhosszakon történő
vizsgálatok kidolgozása. De a sötét anyag passzivitása, elbújása a
műszereink elől mégis bosszantotta a kíváncsi embereket. A már ismertek
mellé további lehetőségeket kerestek, és ekkor eljutottak a gravitációs
hullámok különleges világáig. Ezek sokkal titokzatosabbak még a
rádióhullámoknál és a fénynél is. Azért, mert ezek minden anyagon
akadálytalanul áthaladnak. A tudomány mai állásával szemben azt állítom,
hogy nincsen semmiféle részecskéjük. Minden kelt ilyeneket, a téridő, a
fénykvantumok és minden anyagi részecske is. Ha az anyag – mondjuk az ólom –
elnyelné őket, ahogyan a rádióaktivitás sugárzásait, mondjuk még a nagyon
áthatolóképes gamma sugárzást is, akkor egy kis ólomsörét fajsúlya eltérne
egy nagy ólomgolyóétól, mert a közepéből kifelé törekvő gravitációs hatás
egy része nem tudna kölcsönhatásba lépni a külvilággal. De persze ez nem így
van.
A félkész VIRGO GW távcső monstrum Pisa mellett
A nagyobbik ág 3 Km hosszú, később egyforma lesz vele a rövidebb ág
is
Ez lényegében egy hatalmasra növelt Michelson-Moray mérés, amit a
fizikusok sokáig tévedésnek, tudománytalannak tanítittak.
|
De akkor bajban vagyunk, mert
akkor meg hogyan tudjuk érzékelni ezeket a huncut, mindenen
akadálytalanul átszáguldozó hullámokat? Hiszen akkor meg semmire
sincsenek hatással!
Itt két dolgot állítottam, és ezek a dolgok látszólag ellentmondásban
vannak. Azt mondtam, hogy az ólomgolyó kölcsönhatásban van a
környezetében lévő világgal, még a legbelső atomja is, és közben azt is
mondtam, hogy minden anyagon úgy megy át ez a hullámvilág, mintha az a
bármilyen vastag anyag ott se lenne az útjában. Hogy lehet az, hogy
mindent megmozgat, és ezenközben meg akadálytalanul halad. Akkor meg
mivel lehet érzékelni? Hát kérem az a furcsa, hogy: Mindennel. Az a
mulatságos, hogy miközben áthaladnak ezek a hullámok, áthelyezgetik az
anyagi részecskéket, vagy a pontosabbak akarunk lenni, akkor annak keltő
forrásit, a fénymagjait a sajátidő rétegeikben, és ezzel gyakorolnak rá
a mi szemszögünkből nézve erőhatást. Itt egy nagyon komplex jelenséggel
van dolgunk, mert a tér, és a többi energiakvantum hullámhossza sokszor
belefér egy anyagi részecskébe, és ezt úgy felszeleteli, mint egy hentes
a szalámit. Eközben sodorja, vonzza és taszítja, csavarja és forgatja,
de ezt úgy teszi, hogy eközben maga nem változik, nem törik meg. Ez a
hullámvilág egy idő - feedback következtében keletkezik folyamatosan, és
ezért semmiféle energiafogyatkozásról sem beszélhetünk a gravitációs
hullámok keletkezése során. Ez, amit itt elmeséltem minden általunk
ismert dologban megtalálható, és lényegében végtelen ideig működik. Azt
is mondhatjuk róla, hogy ez a világegyetem lényege. Ez okozza a dolgok
súlyát, de ez okozza a tömegét is, és erre a kauzális (alapvető)
jelenségre vezethető vissza az Univerzum minden későbbi folyamata és
jelensége.
|
|
Érzékelhető mágnessel, elektréttel, vagy akár egy darab drót ellenállásával
is. Egy darab ceruzabéllel is sikerült érzékelni ezeket a ravasz gravitációs
hullámokat, mert amikor áthelyezgeti az anyag atomjait a térrétegeivel,
akkor például egy ceruzabél atomjai egyfajta elektronikus zajt keltenek, és
ezt könnyen fel lehet erősíteni. Az az érdekes, hogy még egy vékony kis
Rotring ceruzahegy is alkalmas ennek a megfigyelésére, és elnyúlt lineáris
geometriája miatt még eléggé irányérzékeny is lesz. Az a vicces, hogy a
megoldás sokféle módon kínálta magát az emberiségnek, de mindannyiszor
elmaradt a felismerése és az igazi alkalmazása. Az oroszok az elmúlt század
hatvanas éveiben eléggé jó irányban indultak el, és terveztek piezóval
borított parabolát, és kvarckristályokból felépített mátrixot is, de ezeket
is főképpen katonai célokra próbálgatták, és így nem terjedt át a polgári
alkalmazásba, vagyis a nyitott tudományba. A rétegezett szerkezetű tér
leírását megtaláltam Szaharovnál, aki már hiperteret is feltételezett, de ez
bonyolult elméleti volta miatt szintén a tudomány értetlenségével
találkozott, ugyanúgy mint J. A. Wheeler a félspinű terével. Pedig lényegében
ugyanannak a nagy dolognak a kétféle megközelítését találták ki, hiszen
Wheeler csigaház szerű dinamikus tere rétegezett teret kelt, hiszen
távolabbról szemlélve ennek a csigaház-szerű téridőnek az egymásra
csavarodott rétegei lényegében már-már párhuzamos síkoknak hatnak. Ilyenek a
fénykvantumok hullámterei is, de ilyenek a részecskék is. Ebben a
hullámvilágban a levegőben terjedő hanghoz hasonlatos hullámok terjednek
fénysebességgel, és ez a moduláció nem más, mint az atomok és a fény önzaja.
Ezt ma nagyon hosszú hullámoknak hiszi a tudósok egy túlnyomó csoportja, és
ezért azután több kilométeres nagyságú műtárgyakat hoztak létre a
gravitációs hullámok érzékelésére. Ilyen látható a felső képen. A VIRGO
műszer ilyen. |
A magyar műszer levett
oldallappal.
A kerek fekete doboz a vertikális optikai szögmérő.
Egy teljes fordulat alatt 360000 szögjelet ad.
Előtérben (jobbra) a vezérlő
egység.
A balra ferdén álló szürkés csőben van az érzékelő egység.
|
Ez lényegileg egy gigantikus Michelson-Morlay kísérlet, és lézerekkel
egymásra derékszögben sok kilométert futó fénysugarak verődnek ide-oda
hatalmas mázsás felfüggesztett tükrök között, és ezek eltérései és
eltérítődései, ingadozásai, interferenciái arányosak a futás közben és a
tükör, a semipermiábilis tükör, és egyéb optikai üvegek megérintési
pillanatában rágyakorolt hatását, és így egyfajta elektronikus képpé
alakítható át. A Föld felszínére épített hatalmas légritka csövekben,
alagutakban vezetik a LASER fénysugarát. A nagyobbakban 8 kilométert halad a
fény ide-oda (26,6 mikrosec), és így a nagyon nagy hullámhosszú rezdülések
megfigyelésére nagyon alkalmas a berendezés, és Wéber bizonyára nagyon
büszke lenne, hogy ennyien követik tanait, de és azt szoktam mondogatni,
hogy egy homokszemnek, vagy egy atomnak is van tömege, de ez bizonyosan nem
kilométeres hullámhosszúságú, hanem valahol a nagyon magas rezgésszámok
birodalmában keresendő.
Az első mérőfejem két egyforma alumínium szivartokból kialakított
összecsavarható árnyékolásban lett elé helyezve, és ez úgy 25 cm hosszú
lehetett. Ez egy passzív mérőfej volt, és így is hatalmas mérőjelet adott,
és már az is feltűnően irányérzékeny volt. A Galaxisunk központja felé
irányítva 400 mV körüli zajt mutatott, és ez szépen lassan vonult az ég
fordulásával, pedig abban az irányban a tető és a padlás volt a fejem
felett. Több héten át figyeltem a viselkedését, és egyértelműen a Nyilas
csillagkép irányában volt az akkor megfigyelt jelenség maximuma. A mérőfejet
csak kézzel forgattam ide-oda, és már akkor is megfigyeltem azt, hogy a Nap,
vagy a Hold nem egészen ott van, mint ahová a mérőfejjel célozgatok. Ezt
akkor különösen nyugat felé figyeltem meg, mert akkor arrafelé voltak az
ablakaim. Délen alig találtam eltérést a gravitációs és az optikai kép
között. Ez már akkor a Michelson-Morlay kísérletet jutatta eszembe. A
későbbi mérések ezt az érzésemet még jobban megerősítette. A Föld nyugatra
forog. Itt Budapesten is közel hangsebességgel. Mert ha egész nap a fotelben
ülök, akkor is 20000 kilométert haladok körben ezalatt a 24 óra alatt. Hogy
ne is említsem, hogy 84,848484 szeres hangsebességgel keringek a Nap körül.
Pedig minden olyan nyugalmasnak és állónak hat. A gravitációs kép valahogy
eltérést hoz létre az optikai képhez képest. A gravitációs hullám által
rajzolt kép nem ott van, mint ahol az optikai kép. Ennek az az egyszerű oka,
hogy a fény elhajlik a légkörben, de a nem sugarakban terjedő, hanem
hanghullámszerű gravitációs hullámok nem. Úgy is mondhatjuk, hogy egy kissé
alálátunk a horizontnak, mert minél hosszabb utat jár be a fény a sűrű
légkörben, annál jobban elkanyarodik. Furcsán meleg rétegezett légkörben ez
okozza a délibáb jelenségét.
|
